Szinte közhelyszerűen állítja minden horvát, hogy a Dalmát borok nagyon jók. 2002-ben egy egész hetet szenteltem Primosten környékén minden boltnak, hogy a forgalomban kapható borokat végigkóstoljam, de azon kívül, hogy van egy pár nem rossz tétel - viszonylag drágán, de azért nyaralás során meg vagyunk mentve, mert jól ihatóak - nem jutottam messzebb. Indulás előtt belefeküdtem a netbe és jól kiderítettem, hogy nagy irodalma nincs a horvát boroknak se itthon, se külföldön, illetve a borról szóló horvát termelői oldalak igen szegényesek. Úgy látszik elfogynak mind, mert marketingre nincs szükségük. Kinti beszélgetésekből ki is derült, hogy igen nagy nemzeti öntudattal értékelik és árazzák fel boraikat. Itt most nem beszélnék Isztria borairól, melyek közül a vörös Teran és a fehér Malvazia a közeli - jóval előrébb tartó - osztrák és szlovén borászok technológiai hatására ma már komoly minőséget is reprezentál. Dalmácia legfontosabb autentikus fehér fajtái a Korculáról származó Posip és a Vis szigetén termelt Vugava. Vörösök közül pedig a legnagyobb izgalmat a Babic, de különösen a Plavac mali fajták keltik.

(2020 Update:
Az élet úgy hozta, hogy 2011-2020 között hat alkalommal, kifejezetten a Borkollégiumos barátaimmal szervezett bortúrán vettem részt Korculán és a Peljesac-félszigeten. Ez a hagyomány aztán alaposan árnyalta a képet. Azóta sok borászt személyesen is ismerek és évről-évre kóstolok. Így aztán nagy rajongója lettem a régió borainak, különösen a Posip és Plavac Mali fajtáknak. Erről pl. itt írok bővebben: http://miri.hu/index.php?ow_page_number=200. A lentieket nem töröltem, mert 2007-es véleményemet és talán egy kicsit az akkori állapotokat is tükrözi.)

Keresgélésem során a horvát borok nemzetközivé válásának útján a legfontosabb, de legalábbis egyik legjobban dokumentált mérföldkőnek számító személyét Miljenko "Mike" Grgich (vagyis horvát nevén Mijenko Grgić) urat találtam. Horvát disszidensként vetette a sors Amerikába, azon belül is Kaliforniába. Borászként akkor keltett nagy érdeklődést, amikor 1976-ban, egy elhíresült párizsi borversenyen az 1973-as Chateau Montelena Chardonnay-vel megverte a burgundinak kikiáltott fajta élmezőnyét. Ez a siker tette lehetővé, hogy Napa Valley-ben megalapíthassa a Grgich Hills Estate nevű borászatát, amely 30 éve élvonalbeli biodinamikus termelő. Fő fajtái a klasszikus Merlot-on, Cabernet Sauvignon-on, Chardonnay-n és Sauvignon Blanc-on túl az Amerikában rendkívül népszerű "amerikai" kékszőlő, a Zinfandel. A fajta az 1820-as években bizonyítottan a Habsburg-ház szőlőnemesítéséből került Amerikába, ahol gyorsan terjedt és végül Kaliforniában érte el minősége és népszerűsége csúcsát. Erős, koncentrált és telt, de emellett nagyon jól iható, intenzívszínű borokat ad, kifejezett fajtaaromával, amely a diszkrét virágillattól erőteljes gyümölcsösségig terjedhet. És ezzel el is érkeztünk a legfontosabb horvát kapocsig.

Vagyis még csak majdnem. Ugyanis 1967-ben Goheen Austin professzor (University of California Davis) Olaszországban megismerte a Primitivo nevű fajtát, amely kóstolás során a Zinfandelre emlékeztette. A hasonlóság elméletté nőtte magát, majd Meredith Carole professzor DNS vizsgálati módszerrel bebizonyította genetikai azonosságukat. Véget is érhetne az "amerikai fajta" származásának keresése, ha kutatások ki nem derítik, hogy Olaszországban sincs történelmi gyökere e fajtának. Ide is csak vitték. No de ki és honnan?

Az olasz Primitivo elsősorban Pugliaban elterjedt, kb. 17 ezer hektáron termelik. Itt is nagytestű, rendkívül mély gyümölcsöséggel és magas alkohol tartalommal rendelkező borokat ad. Kóstolások alapján gyakran komplexebb, kevésbé behízelgő karakterű, mint a kaliforniai stílus. Magasabban fekvő, hűvösebb és meszes talajokról kifejezett elegáns, hosszan érlelhető bort ad.

Több, mint húsz éve a kutatások az Adria-medence felé fordultak és ősi horvát fajtákat vettek célba. Meredith professzor többek között Mijenko Grgić segítségével, valamint a Zágrábi Mezőgazdasági Egyetem munkatársaival bejárta Dalmáciát és különböző helyeken számtalan fajtát és több mint 150 Plavac mali mintát gyűjtött össze. Az eredmények azt a meglepő eredményt hozták, hogy a Zinfandel a Plavac malinak az egyik szülője. A kutatást tovább folytatva nemsokára felfedezték, hogy a Plavac mali másik szülője a Dobričić nevű ősi fajta, Solta szigetről. Egyre valószínűbb volt, hogy a Zinfandel eredtét a közép-dalmáciai régióban kell keresni. Számtalan további mintagyűjtés és elemzés végül meghozta az eredményt. Genetikai kutatások egyértelműen kimutatták, hogy az Amerikában legnépszerűbb fajta nem más, mint egy elfeledett ősi horvát szőlő, a Crljenak Kastelanski. Ezt a fajtát 2002-ben sikerült egy idős hölgy szőlőjében azonosítani egy Svinisce nevű faluban, Omis közelében. Az öregek a fajtát Pribidrag néven is emlegették, de hamarosan kiderült, hogy azonos egy ősi, és már az 1500-as években leírt Tribidrag nevű szőlővel. A név egyébként görög eredetű jövevényszó a horvát nyelvben és azt jelenti "korán érő". Ezzel összecseng az olasz Primitivo, amely a latin "primativus" azaz "elsőként érő" jelentést takarja. Mivel a számtalan névváltozat közül az első dokumentált név a Tribidrag, ezért a fajta hivatalos neveként ezt ajánlják, de ezt még nem sikerült széles körben elterjeszteni. Montenegróban Kratosija néven ismert, de a Pugliai Morellone is ez a fajta.

A térségben számos egyéb fajta génvonalában kimutatható, pl. egyik szülője a fehér Grk, a Plavina és montenegrói Vranac szőlőknek is.

Úgy gondolom, hogy a Zinfandel "eredet story" a genetikai gyermek Plavac mali ismertségének és növekvő népszerűségének is jót tett. Bár kétségtelen, hogy az egykori Jugoszlávia első eredet védett területei is a Plavac Malihoz kötődnek. A Peljesac-félszigeten, Potomje falu közelében található két meghatározott termő terület és bor neve Dingac (1961 óta eredet védett), illetve Postup (1967 óta eredet védett). Mindkét bor 100% Plavac Mali-ból készül.

Kóstolt dalmát plavacok karaktere még nem teljesen kiforrott, viszont jellemzően magas tannin és - szerencsés esetben - savtartalom mellet, túlérésben maradék cukorra, és így nagyon magas, 15-17% alkoholra is képes. Ilyenkor illatában lekváros, likőrős, kissé oxidált karakter jelenik meg. Íz és illatvilágára jellemző a tengeri hínárra és füstölt halra emlékeztető sósság, amit szeder, fekete cseresznye, szilva és fűszerek (bors, szegfűszeg) egészít ki. Palackos érlelés esetén gyakran animális, füstölt sonkás karaktert is felvesz, ami azonban a 2000-es évek második felétől a komolyabb termelőkre egyre kevésbé jellemző. Terméskorlátozás mellett, és a túlérés elkerülésével kifejezetten nemzetközi színvonalú, határozottan komplex, ásványos, elegáns és hosszú, jó egyensúlyú borokat készítenek.

Eddigi tapasztalataim szerint az igazán nagy áttörés Dalmácia boraiban még várat magára, bár bíztató, hogy például a korábban emlegetett Mijenko Grgić területeket vásárolt a Peljesac-félszigeten, ahol az ősi fajták és az új-világi technológia ötvözésével kísérletezik.

Általam kóstolt fajták:
Posip:
Nagy reményekkel teli fehér fajta, amiről gyakran úgy beszélnek, mintha máris a világ legjobb fehérbora lenne. Árazásában ez feltétlenül meg is jelenik. Szállodánkban egy pohár 100 kunába került, és egy átlagos étteremben is 200-250 kunát kértek érte palackonként. Mézes, méhviaszos, minerális jellegű, többször magas alkohollal. Amiket kóstoltam volt bennük valami nyersesség, és talán hibás hordó használatból származó cseresség is. Hiányzott az elegancia, az összhang, de egyébként izgalmas karakterű fehér bor, néha furmintos beütéssel. A furminttal való rokonságot nyilván az szolgáltatta, hogy a furmint egyik délszláv szinonim neve a Posipon.

Ivan Pejić, és Nikola Mirosević (Zágrábi Agrártudományi Egyetem) 2000-ben publikált elemzése génvizsgálatokkal egyértelműen bizonyította, hogy a Posip két Korcula szigetén őshonos fehér fajta, a hermafrodita Zlatarica blatska és a nőivarú Bratkovina spontán kereszteződésével jött létre. Borászok elmesélték, hogy kb. 150 éve termesztik önálló fajtaként, amikor egy helyi termelő felfedezte és szelektálta a spontán hibridet. A szülők közül a Bratkovina ezen klímán is kiváló sav megőrző képességéről ismert, ami kiegészítheti a Zlatarica cukorgyűjtésre való hajlamát.

Tipikus termőterülete Korcula szigetén Cara és Smokvica települések környékén található magas síkság, de növekvő népszerűsége okán a környező szigeteken, és a Peljesac-félszigeten is telepítik.

A Posipot Horvátország legígéretesebb fehér fajtájának tartják, amely megfelelő hozamkorlátozás, és magas minőségű technológia mellett nemzetközi minőséget produkálhat savszerkezete, egyensúlya, komplexitása és mineralitásra való képessége okán. Ez azonban egy-két termelőtől eltekintve még várat magára. Íz és illatvilágában gyümölcsök (pl. őszibarack, körte), mézes, viaszos jegyek fedezhetőek fel.

Plavac mali:
Közönséges asztali kiadásban erősen felejthető, savdús, cseres fajta. Magasabb minőségben éttermekben nehezen kóstolható. Nekem végül a szálló borbárjában sikerült megismerkednem az egyik sztár horvát borásztól, a Hvar-szigeti Zlatan Plenkovic-tól származó 2004-es barrique érlelést kapott Zlatan Plavac-cal. Sötét, szinte tintaszerű, sűrű bor. Illata komplex, füstölt sonka, aszalt gyümölcsök, némi animalitás. Izében aszalt meggy és szintén a sonka. Még túl fiatal, nagy potenciált felmutató, tüzes bor. (200 kuna)
A Peljesac-félszigeten Potomje faluban a Matusko pincészetbe keveredtünk be, ami egy 1997-ben alapított borászat, amelyet egy jó kiállású, hosszú hajú motoros "rocker" borász vezet, aki korábban a szövetkezet vezető agronómusa volt. Ránézésre is jól megy az üzlet, köszönhetően a frekventált idegenforgalmi fekvésnek, és a falu híres eredetvédett borának a Dingac-nak. A pince és a kóstoló tér is rendezett, esztétikus, és tiszta. Technológiailag rendben lévőnek találtuk, ahol megtudtuk, igazából a hozamkorlátozott, több évig érlelt plavacokkal érdemes foglalkozni, legalább 5 éves korukban. Vásároltunk is a 2000-es évjárat díjnyertes selection borából 150 kunáért.

Fotógaléria

• Látnivalók és kirándulások Dubrovnikból