Útleírások

Egyiptom - Sátorral a Fehér Sivatagban
Horvátország - Zadar környéke
Horvátország - Tavaszi hosszú hétvége Dubrovnikban
Indonézia - Jáva és Bali, Hong Kongi kitérővel
Kuba - 1400 km négykeréken
Madeira - Téli túrák az örök tavasz szigetén
Olaszország - Nápoly és környéke
Olaszország - Toszkána: Borok és etruszkok nyomában
Spanyolország - Őszi séták Barcelonában
Spanyolország - La Manga-i csillagtúrák
Spanyolország - El Camino
Törökország - Gulettel az ókori Lykia nyomában
Törökország - Kappadókia
Törökország - Kappadókia reloded
Törökország - Kappadókia full time
Törökország - Őszi túra csecsemővel
Törökország - Isztambul
Törökország - Kalandozások É-Mezopotámiában
Történelmi áttekintő
A Kereszténység története Dél és Kelet-Anatóliában
Dél-kelet Anatólia egyéb hatalmai
1.-2. nap: Diyarbakir-Mardin
3.nap: Mardin - Tur Abdin - Sanliurfa
4.nap: Sanliurfa, Göbekli Tepe, Harran
5.nap: Atatürk gát, Nemrut-hegy (Kahta, Adiyaman)
6.nap: Gaziantep - Kappadókia
7.-10.nap: Kappadókia
11.-15.nap: Antalya
Törökország - Lykiai út


Borok

 Borfajta leírások
 Borkostolás Jegyzetek
Borfesztivál-2007
Európa kevéssé ismert fajtái
Áts Károly kóstoló - 2007
Kis "Syrah"-alista kóstolás
Áts Károly kóstoló - 2008
A Sangiovese magasiskolája
Renaissance des Appellations kóstoló
Rendhagyó Hungaricum kóstoló
Furmintológia és Nagy Furmint-kör
Miért éppen Grúzia, Törökország és Bulgária
Dalmát bortúra - 2011 július
Spanyolország - Katalán bortúra
Török bortúra - 2013május
Portugál bortúra - 2014 április


Extrák

 Vendégkönyv
 Képtár


06.30. - 07.01.: Diyarbakir-Mardin


Diyarbakir


Isztambuli átszállással este 9-re érkeztünk Diyarbakirba, Dél-Kelet Anatólia második legnagyobb városába. A város a Tigris folyó partján található. Lakosainak száma 600 ezer fő, többségük (vezetőnk szerint 99%-uk) kurd nemzetiségű.

A régészeti leletek tanulsága szerint i.e. 9. évezredben a térség már lakott volt. I.e. 2000 körül a Hurrita Királysághoz tartozott Amida néven. Később a Hettita Birodalom része lett. Ezt követően legtovább asszír, közben 100 évre urartu, uralom alá került. Az i.e. 7. századra szkíták, majd médek lakták, i.e. 550-ben a Perzsa Birodalom hódította meg. Nagy Sándor hódításai nyomán görög, majd szeleukida fennhatóság alá került. Időszámításunk után hol a perzsa szaszanidák, hol a rómaiak uralták. Végül a Római Birodalomhoz csatolták, ez időből származik a városfal. Később Bizánc és arabok vetélkedtek érte, de elfoglalta a mongol Timur-Lenk, majd 1085-ben a szeldzsukok. 1515. szeptember 15-én lett az Oszmán Birodalom része. A Selyemúton fekvő városnak kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

Szállásunk egy 500 éves karavánszerájból átalakított szálló volt, az Otel Buyuk Kervansaray.
A belső udvarán árnyas kert fogadott, ami egyúttal nyitott étteremként is szolgál. Mind a vacsora, mind a reggeli számára kellemes hely. Talán a macskák zavargatása viselte meg a csapat egyes tagjait. Egy külön udvarban medence is van, amit csütörtökönként csak hölgyek látogathatnak. Mindezzel éles ellentétben állt a szobák minősége. A kb. 150cm magas bejárat és a kis alapterület történelmi adottság, ettől még lehetett volna igényes. De nem volt. Lelakott, koszos, a fürdő meg egy katasztrófa. Még szerencse, hogy csak egy napot aludtunk itt, de így viselhető volt. (A városban van egy 5 csillagosnak mondott szálló a Class Hotel, talán az jobb.)

Másnap reggel fél napos gyalogos városnézésre indultunk. Kétségtelen erős kezdés volt. Vissza az időben úgy 200 évet. Úton-útfélen lerobbant boltokból árultak szinte az utcán mindent. A bádoglemeztől, a sült húsig. Pelenkát zsákból, vagy éppen nyers gyapjút. Hangulatra és tisztaságra az észak-afrikai oázisok, és falvak jutottak eszembe. (Utóbb azon elmélkedtünk, hogy jól érezhető, hogy a város nem kap érdemi állami pénzt fejlesztésre, amit egyértelműen a kurdokkal szembeni hivatalos elnyomásként értelmeztünk.) Túlzás lenne azt állítani, hogy július a legideálisabb városnéző idő, hiszen a hőmérséklet 40 körül volt, de a száraz levegőben, és 50 faktoros naptejjel viselhető. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy télen -20 fok is lehet.

A város látnivalói közül a leghíresebb a II. Constantinus császár által 349-ben építetett városfal, amelyet helyi fekete bazaltból emeltek. 5,5km hosszú, 72 bástya védi. A kínai nagy fal után a második leghosszabb építmény a Világon. Több épségben maradt díszes kapuja római és szeldzsuk domborművekkel díszített. A városfalon a török Artukid dinasztiába tartozó Arslanok sok jelentős fejlesztést végeztek. Pl. Urfa kapu, két impozáns torony, az Ulu Beden és Yedi Kardeş, amely utóbbin az Artukid kétfejű sas árulkodik származásáról.
A város fellegvárát a 4. században emelték egy a korábbi település romjait rejtő dombon. Bizánci alapokon a szeldzsuk építészet nyomait fedezhetjük fel.
A szeldzsuk időkből származó legkülönlegesebb épület a Kale Camii néven hívott 1160-ban épített ún. szíriai szeldzsuk stílusú minaret. Négyszögalapú, bástyaszerű építmény. A közelében az 5. századi Szent György Templom romjai találhatóak.

Első templomunk egy közeli szűk sikátorból nyílt, a Mar Petyun Keldani Katoli Kilisi (Szent Antoine Káld Katolikus templom). A templom építése bizonytalan, a 4. század végére, 5. század elejére teszik és a mai napig működik. A Káld Katolikus Egyház első székhelye az Asszír Keleti Egyháztól való 1552-ben bekövetkező elszakadása után Diyarbakir volt. Ez volt az első találkozásunk a korai kereszténység nyomaival utazásunk során. Megkapó, elgondolkodtató e törpe kisebbség léte, és életben maradása ezen a kietlen vidéken.

Második találkozásunk a kereszténységgel a város szír ortodox közösségének Szűz Mária temploma (Süryani Ortodoks Meryemana Kilisi), és azt körülvevő papi rezidencia és közösségi épületei voltak, amelyet maga a pap mutatott meg. Egy kis 30 fős közösség élte túl a történelem viharait, kísérőnk szerint ma már állami védelem alatt álnak. (Hogy ezt mit jelent pontosan, azt nem sikerült kiderítenem.)
A templomot a 4. században alapította feltehetően Mor Afrem (Szent Efrém, i.sz. 303-373). Az épület a városban leginkább használt fekete bazalt kövekből, faragott mészkőből, márványból, és a kupola a klasszikus bizánci típusú kisméretű téglából épült.
Az oltár előtt, 4 darab rózsaszín, oroszlánt idéző faragott márvány mellvéd állt. A pap szerint 4000 évesek, és egy asszír nap templomból származnak. (Később utána néztem, és kutatók valóban a templom helyén egy 6000 éves Nap Templom létét feltételezik. Ami inkább hettita vagy urartu származású lehetett, mint asszír). Hihetetlen érzés volt megnézni az ősi imakönyvet, amelyből a mai napig Jézus nyelvén miséznek, az ősi arámi nyelven. A zárt templomkert itt maga a védett élettér a kis közösség számára, asszonyok és gyerekek együtt játszottak itt látogatásunkkor.

A város közepén található Ulu Camii (Nagymecset). Elődje egy Római Birodalmi kaszárnya, amelynek helyén Bizánc idejében keresztény templom épült, majd 1575-76-ban mecsetté alakították. Egyik érdekessége az imaterem homlokzatán található, kufi betűkkel írt felirat 1091-’92-ből, valamint lenyűgöző antik oszlopsora a belső udvar homlokzatán.



A városból Mardin felé vettük az irányt. Kb. 2km-re értük el a Tigris folyón átívelő, római alapokra a 8. században, fekete bazaltból épített 10 lyukú Malabadi-hidat, amelynek jelen formája a már ismert Arslanok nevéhez fűződik. A hídon állva éreztem meg először, hogy gyermekkorom történelem könyveinek misztikus helyén járok. Alattam a Tigris méltóságteljesen folyik a nagy Mezopotámiai-síkság irányába, előttem Diyarbakir tekintélyt parancsoló fekete falai, amely az évezredek selyem útjának vándoraira is ugyanezt a hatást gyakorolhatta…

Fotógaléria: Diyarbakir  

Mardin


Kora délutánra érkeztünk az azonos nevű, Szíriával határos tartomány fővárosába. Egyik érdekessége számunkra, hogy a tartományban található Nusaybin nevű határváros, ahol kb. 300 magyar származású muszlim él. (Nusaybin Nisibis néven egyébként fontos püspöki székhely volt.)

A város az ókori Marida erődítmény helyén áll. Története Diyarbakirhoz hasonló. Ahogy korábban már írtam, a 13. századtól 8 évszázadon át a város volt szír ortodox vallás központja, és a pátriárka székhelye (a közeli Deyr-Ul-Zafaran kolostor). A pátriárkának politikai okokból 1933-ban távoznia kellett, a szír ortodoxok száma a kormányzat elnyomó politikája és a kivándorlások miatt egyre inkább csökkent. Az utóbbi években a helyi és országos vezetés is az etnikai és vallási konfliktusok háttérbe szorításáért küzd, felismerve a város különleges múltjának értékeit. Már benyújtották az UNESCO Világörökség listára való felkerülési kérelmüket, ami garanciát jelenthet a gazdag múlt megőrzésére és ápolására. A 60 ezres város lakossága rendkívül vegyes. Élnek itt kurdok, törökök, szírek, arabok, és kevés számú örmény.

Elsőként szállásunkat foglaltuk el, amely egész mezopotámiai utunk során a leginkább tetszett. A Tatlidede Boutique Otel az óvárosban található, hagyományos, faragott homlokzatú kőépület, antik hatású berendezéssel, tiszta szobákkal és fürdővel. Vannak 2-3-4 ágyas szobák is. Teraszáról elragadó panoráma tárul a városra, az erődre és az alattunk végtelenül elterülő kietlen Mezopotámiai síkságra. Esti kivilágításban igen emlékezetes volt az itt elfogyasztott vacsora. A szállóban alkohol is kapható, ami egyébként nem volt mindenhol egyértelmű.
Ebédünk helyszínét is ajánlom bátran minden utazónak. A „Mardin Antik Sur Cafe & Restaurant” (Mardin, 1. Cadde Kuyumcular Carsisi) egy ősi karavánszerájban került kialakításra, csoportok fogadására is alkalmas, de rajtunk kívül elegáns helyi üzletemberek és egyszerűbb családok kis itt ebédeltek.

Délután elsőként a környék legfontosabb látnivalóját, a Mardintól 15km-re található, kopár hegyek közt méltóságteljesen elterülő, arabból átvett néven Deyr-Ul-Zafaran monostort néztük meg. Nevének jelentése a Sáfrány, ami az építéshez használt sárgaszínű kőzetre utal. Eredeti szír ortodox neve - Jézus egykori tanítványa Damaszkuszi Ananiás után - Dayro d-Mor Hananyo. Ő adta vissza Szent Pál látását.
493-ban alapították, de egy viszonylag friss török tudományos eredmény alapján feltételezik, hogy a helyén eredetileg egy I.e. 18. századból származó hurrita/hettita naptemplom állt. (forrás: http://www.deyrulzafaran.org/) (Ha visszaemlékezünk a diyarbakiri szír ortodox templom asszír naptemplomból származó oszlopaira, talán ez sem lehet véletlen.)
A kolostor 1160-tól 1932-ig a szír ortodox pátriárka székhelye volt, amikor is a politikai viszonyok miatt Damaszkuszba volt kénytelen költözni. Ennek ellenére itt találjuk az egyik patriarchális trónt, valamint hét korábbi pátriárka sírját. A kolostor püspöke egyben a Mardini szír ortodox egyházközösség vezetője. A szerzetesi feladatokon túl működtetnek egy iskolát is árvák számára. A kolostorban 365 szoba található. A Dayro d-Mor Hananyo az UNESCO kulturális örökség része.

Késő délután az óvárosban sétáltunk. A hegyoldalban elterülő, domborművekkel gazdagon díszített, és felújított történelmi belváros mészkőházai mesébe illő keleti hangulatot árasztanak. Leírások szerint itt találjuk az egész ország legszebb posta hivatalát, amelyet a 17. században egy ősi karavánszerájból alakítottak ki.
Látnivalói közül sokat felújítanak, amelyek ezért zárva voltak. Arra jutottunk, hogy az UNESCO bejárásra készülhetnek.

Nem sikerült megnéznünk, az ún. Kirklar Templomot sem. Az eredetileg 6. században épült templom nevének jelentése „negyvenes”, ami arra utal, hogy 1170-ben negyven keresztény mártír csontjait helyezték el benne. A negyven mártír történet kr.u. 320-ig nyúlik vissza. 313-ban Nagy Konstantin türelmet hirdetett a keresztény vallással szemben, amelyet azonban a keleti tartományok társuralkodója Licinius nem fogadott el és tovább folytatta a keresztény üldözéseket. Egyik katonai parancsnoka, az örmény Sebaste városának helytartója Agricolaus negyven a kappadókiai légióban harcoló keresztény katonát perbe fogott és pogány istenek imádására utasította őket. A katonák ezt megtagadták, ezért börtönbe kerültek. Éjszaka miközben imába merültek hangot hallottak, miszerint „tartsatok ki és megüdvözültök!”. A tárgyalást a császár bírája Licius vezette. Az első ítélet megkövetés volt, de a legenda szerint egy kő sem okozott sérülést a katonáknak, mert valami láthatatlan pajzs védte őket. Ekkor egy közeli befagyott tónál levetkőztették és a hideg éjszakában a tó jegén fagyhalálra ítélték a mártírokat. A tó partján egy meleg vizű fürdőház várta azokat, akik mégis megtagadták volna hitűket. Egy katona nem bírta, de ahogy átlépte a fürdő ajtaját holtan esett össze. A szenvedés 3. órájában az Úr vigaszt küldött, és a tó vízét felmelegítette, a jeget megolvasztotta. Az egyik őr látva ezt, valamint a katonák feje felett lebegő arany koronát, levetkőzött és a 40. helyett maga is közéjük állt. Reggel a kínvallatók dühösen és csodálkozva látták, hogy az áldozatok életben vannak. Dühükben a katonák lábát és testét eltörték, majd máglyán elégették. Az elszenesedet maradványokat pedig a vízbe szórták. A keresztény lakosság csak később merte a csontokat összegyűjteni, részben tisztességgel eltemetni, másrészt a maradványok ereklyeként elterjedtek az egész keresztény világon, de különösen keleten. A negyven mártír kultusza áthatotta egész Bizánc, majd a görög, bolgár, ukrán, szír ortodox és keleti irányzatokat is. Az ortodox esküvői szertartásban mai napig szerepel az intés, hogy a pap emlékezteti a menyasszonyt és a vőlegényt, hogy a lelki korona várja őket a mennyben is, ha hűségesek maradnak Krisztushoz, mint ezek a szentek régen. Nyugaton Szent Gaudentius, az észak-olasz Brescia püspöke (kb. 410 vagy 427), szentelt oltárt az ereklyéknek. Ez a mardini templom az elsők közül való, amelyet a 40 mártírnak szenteltek. A mai napig működik. Az ősi faragott bejárati ajtók, a kőtár, a 400 éves fa oltár kapuk, és az 1500 éves eredeti festőbuzérral készült nyomtatott függönyök teszik különlegessé.

A város közepén található Ulu Camii (Nagy Mecset) a 11. században az Artuqid uralom alatt épült, de 1176-ban átalakították. A kurd felkelés során 1832-ben megrongálódott, ma már részben felújított. Építészeti érdekessége az imaterem oszlopokon álló prizma alakú kő kupolája. Mellette több árnyas teaházat találhatunk.

A hegyoldalban, a legfelső bejárható utcában található az Isa Bey Medresi. Ez is felújítás alatt van, de kísérőnk jóvoltából bejutottunk. Az 1385-ben épített műemlék az egyik legérdekesebb és legjobb állapotú a városban. Korán iskola, mecset, mauzóleum és egy kis múzeum található benne. Ez utóbbiban urartui vázákat, agyag tárgyakat és domborműveket láthatunk volna, ha nyitva van. Az épület homlokzati díszítései különösen szépek. Az árkádos belső udvarból csodálatos panoráma terül elénk a városra, a síkságra és az Ulu Mecset minaretjére.

A város felé tornyosuló Fellegvár, vagy másik nevén „sasfészek”, helyén már a sumér időkben is erődítmény volt található. A történelem során ez a vár mindig fontos volt a Nagy-Mezopotámiai síkság határán. Jelenlegi formájában az arab Abbászida emirátus uralkodója Abdullah bin Hamdan által épült 975-976 között. (A Hamdani dinasztia uralma 885-978 között tartott Mardinban.) Az erőd Kapuja felett lévő faragott oroszlánok az Akkoyunlu dinasztia idejéből származnak. Sajnos az erőd katonai terület, így nem látogatható.

Mardin egyébként középkori hangulatú, de lényegesen fejlettebb város képét mutatja. Deniz a kísérőnk nem boldog a tudattól, hogy egyedül akarok fotózni a városban és megígérteti velem, hogy napnyugtára visszatérek. Talán emiatt némi feszültséggel, de nyitott mosolygással közlekedtem a helyiek között. Beültem közéjük egy teaházba, gyerekeket fotóztam pózolva a piacon és nyomát sem éreztem ellenséges hangulatnak. Este aztán Deniz elárulta, hogy míg a kolostorban voltunk kurd ellenállók megtámadták a helyi rendőrőrsöt. És bár civileket, turistákat nem divat erre felé bántani, ez volt a feszültség oka. Ezt az információt azért már csak Kurdisztán után osztottam meg a többiekkel.

Fotógaléria: Mardin