31.nap, 2010-09-27.: Sarria - Portomarin (22km, 5 óra)
18 óra, Portomarin, a Pousada de Portomarin szálló terasza
Itt ülök ennek a remek 3 csillagos szállónak a teraszán, melyről azt írta a spanyol szervezőm, hogy innen fogom élvezni a "beautiful sunset"-tet. Hehe, keleti fekvésű :).
Reggel a sarria-i szállóban meglepődve tapasztaltam, hogy mekkora romhalmazt hagytak maguk után valakik, amikor végül a két spanyol turistabuszt megláttam. Éppen csomagokat pakoltak, gondoltam valami körutas csoport?
10 óra körül már úton voltam. Hideg volt és köd. Nem zavart, jól felöltöztem és neki indultam.
Sarria végén, a temetővel szemben feltűnt egy gyönyörű épület. Román és gótikus elemek ötvöződtek benne, a bejárat mellett egy klasszikus lovagkereszt. Gondoltam valami templomos hely lehet és mivel nyitva volt, bementem. Még pecsétet is kaptam.
Azon láttam először - később egy könyvben szereplő fotó aláíráson is - hogy a Magdalena Kolostorban jártam, amely a "Mercedarian" közösségé. Be is tudtam menni, a gyönyörű kerengő és kis gótikus temploma nagyon tetszett. Kár, hogy nem volt napfény. Este a szállóban próbáltam kideríteni, hogy kik ők. A magyarul Mercedáriusoknak hívott közösség története a 12.-13. századra nyúlik vissza. A keresztes hadjáratok kudarcait követően keresztények millió estek iszlám hadifogságba, vagy szenvedtek rabszolga sorban.
Ekkora tehető a "Fogolykiváltó Boldogasszony" tisztelete és két rend megalakulása, amely a keresztény foglyok kiváltását tűzte ki célul, akár a kiváltó szerzetes élete árán is. Az egyik az 1198-ban III. Ince pápa által jóváhagyott "Trinitárius", a másik pedig a IX. Gergely által 1235-ben megerősített "Mercedárius" rend.
Ez utóbbit az egykori lovag, Nolasco-i Szt. Péter (1182-1256) alapította 1218. körül, I. Jakab aragóniai király támogatásával. A rend formálisan is laikus lovagrendként alakult, csak a 14. század környékén lett papi rend. Közel 100.000 foglyot szabadítottak ki, köztük Cervantest, a későbbi híres írót is. A rend tagjai Kolombuszt is követték Amerikába, fő céljuk a bennszülöttek térítésén túl az volt, hogy a hódítók kegyetlenkedéseit megakadályozzák az őslakosok körében. Emiatt aztán Amerikában később is jelen maradtak, sőt ott terjedtek el jobban, ahol a néger rabszolgák felszabadításáért küzdöttek. Ma pedig a "társadalom foglyai": a szegények, a hitük miatt üldözöttek és - többek között - a szenvedélybetegekért is küzdenek.
Tovább haladva értelmet nyert a reggeli romhalmaz az étteremben. Illetve, amit tegnap este olvastam a neten. Mármint, hogy a spanyolok között nagyon népszerű a Camino utolsó 100 kilométerét megtenni. A reggeli buszok is ilyen szervezett mű-zarándokokat szállítottak. 20-30 fős csordákban vonultak, de az volt az érzésem, mint amikor az otthoni plaza cicák, a szuper-elit fitnesz termekben, full-sminkben és márkás sportcuccukban tekerik a pedált, de még véletlenül sem lihegnek és izzadnak közben :). No itt is csecse kis fehér szandikat, vadi új fehér sportcipőket és sport cuccokat láttam. A fiúk menő napszemüvegben, sok arannyal. És minden kocsmában megálltak egy sörre. Az egész disszonáns és vicces volt. A lelkesedés és számomra túl hangos jókedv persze úgy a 3. km-nél, az első tartósabb emelkedőnél hagyott alább bennük. Mint később kifigyeltem az összeszedő busz minden falunál bevárta, hogy ki akar felülni. Ez az igazi Camino-light ;-). Vigyorogva képzeltem el, amint Santiago előtt meghempergőznek a koszban, hogy igazi peregrinosan érkezzenek :). Ahogy végig néztem magamon, ezt nekem nem kell. Estére mindig tiszta vagyok, de a túra cuccomat, hiába van 3 nadrágom, így az út végére, 2 esős nap után már eléggé lestrapáltam.
Sportot űztem belőle, hogy ezeket a turista-zarándokokat lehagyjam, ami nem volt nehéz, mert az első 2 órában gyakorlatilag ismét emelkedtünk. Dél körül már szinte egyedül voltam az úton. Kivéve egy francia húszon éves srácot, aki igen jó kondiban szinte elfutott mellettem. Több se kellett, gyakorlatilag magával húzott és végig loholtam vele az első 3 órát. 13 órakor, amikor megálltam, egy fröccsre és egy kávéra már közel 15 km volt mögöttem. A nap is hamar kisütött, egy szál rövid ujjúban vágtáztam. Iszonyú energiák ébredtek bennem. Volt, hogy fel, volt, hogy lejtőn lefelé szaladtam a trecking botos technikámmal. Azon elmélkedtem, hogy a legtöbb ember teljesen feleslegesen vonszolja ezeket, illetve rosszul használja. Ezek nélkül nekem valószínűleg már a térdem is megadta volna magát. Emelkedőn mintha korláton húznám fel magam, lejtőn viszont magam előtt kitámasztva lendülök előre, ami nagy sebességet eredményez, térdterhelés nélkül. (Egyszer eszembe jutott, ha a bot eltörne én is agyon törném magam? De bízok a karbonszálas alumíniumban :))
Az útról nem sokra emlékszem, csak a száguldás izgatott, haladni akartam és lehagyni mindenkit, akit megláttam. Valahol megálltam lefotózni a Santiagotól való 100km-es távolságot jelentő útjelzőt. Illetve pihenőmnél (Mirallos) megnéztem a gyönyörű kis román kori Szent Mária templomot.
Ennek köszönhetőn 14.59-kor már Portomarin hídfőjénél álltam. Pedig úgy délután 5 órát számoltam. Az eddigi testi-lelki gyötrelmek helyett csak erőt éreztem magamban, és büszkeséget!
Itt aztán alaposan kihasználtam "talált" időmet. Lemásztam a Mino folyó partjára, átmentem az öreg hídon és sétáltam egyet a hihetetlenül zöld ártéren.
Elnéztem a vízparti - már halott - városrész romjait. Kár, hogy nem maradt meg semmi. Hiszen számtalan értékes épület volt itt, még a Templomosok idejéből is. De az örökös árvíz egyre feljebb szorította a települést, az eleve fent épült San Nicolas Templom köré. A kegyelemdöfést a nagy 1962-es árvíz adta meg, amikor felszámolták az óvárost és a köveket elhordták az építkezésekhez. S bár a Camino-ról szóló könyvemben ezt nosztalgikusan úgy magyarázzák, hogy "a múlt kövei tovább élnek a jelenben", de ez mégis csak pusztítás.
További egy órát töltöttem el a folyó most éppen szabadon lévő hordalékában egy kis kőgyűjtésre. A gyönyörű csillámpaláktól, kvarckristályoktól és a földpátokban gazdag kőzetektől csak úgy csillogott az egész.
A város egyébként már római időkben is fontos átkelő volt. Régi hídját 1120-ban építették, amelynek elődjét lerombolták a Navarrai-ház aragóniai ágából származó, I. (Harcos) Alfonz (1073-1134), Aragóniai, Pamplonai és Navarrai Király és Uracca (1080/2 - 1126) Kasztília és León királynője válását követő családi háborúban. Az új hidat "Zarándok Péter" (Peregrino Pablo) hét másik társával építette (Andrés, Rogerius, Alvito, Fortún, Arnaldo, Esteban), akik a feljegyzések szerint királyi támogatással javították a Szent Utat.
A város nevének magyarázatára a porto és marina szavak számomra elég magyarázatot adnának, de a spanyoloknak van egy egyházi változata. Volt egy bizonyos Szent Marina, aki beállt szerzetesnek és mivel a fizimiskája erősen fiús volt, így Marin néven tette mindezt. Állítólag róla a név. A "porto"-n ők sem vitatkoznak :). Mondjuk a 11.-12. századi egyházi feljegyzésekben a várost Puertomarín-nak nevezik, és valahol "Pons Minee", azaz a "Mino folyó hídja"-ként fordítják. De a legenda, az legenda :).
A település jó hangulatú, remek bárokkal és kedves éttermekkel. Úgy látszik, itt már jobban megy az üzlet a divat-zarándoklás fizetőképes közönségének köszönhetően. A felsőváros gyorsan megnézhető, így végül 17 órakor már a szállásomon voltam. Ahol egyébként telt ház van, a már említett okok miatt. Kb. 2-3 órát vertem erre a buszos csapatra, mert most kezdenek szállingózni, csomagjaik szanaszét a recepciónál.
Otthonról kaptam egy sms-et, hogy kis családom befogadott egy újabb macskát. 2 hónapos körül, picike, de nagyon bátor és Lili lányommal kölcsönösen kedvelik egymást. Korom fekete, így neve Hypo lett :). Az egészen jót mosolyogtam annak ellenére, hogy 2 macska és 2 kutya mellé pont hiányzik még egy. De végül is egész olyan otthonos érzés, és a kertben meg elfér? Megyek haza!
Vacsora a szokásos gall leves, utána zseniális konfittált kacsa, hozzá egy gall Mencia. Nem rossz, szép gyümölcsös. Jó fej a pincérnő, még angolul is beszél. A végén meghívott egy Pedro Ximenez selection sherry-re.
|
Fotógaléria: Sarria - Portomarin
|
