|
|
Reggel 7.10-kor indultunk a KLM-el Amszterdamba, onnan 10.20-kor a Martinair-rel Havannába. A gépen - ha előre tudjuk - 50 eur összegért komfort osztály foglalható, ahol még az én 194 cm-es magasságomnak is elég hely van. Mivel mi vagyunk az utolsók a becsekknél, így ez már szóba sem jön. Viszonylag jól jártunk, mert ez az utolsó 2 hely a "nagyobb lábú" részlegen maradt üresen.
A repülés kb. 10 óra, elég jól viselhető. A kaja holland "skótosan" közép gyenge, nagyobb gond, hogy nem adnak elég vizet (illetve állandóan kéregetni kell). Mindenkinek javaslom, hogy vigyen magával külön üveget, célszerű sok vizet inni, még a trombózis kialakulása ellen is.
Összességében azért legközelebb is felszállok ilyen gépre.
Magyar idő szerint 20.30-kor landolunk Havannában, itt 16.30 van (télen nem 6, hanem csak 5 óra az eltérés, szemben az útikönyv állításaival. Állítólag Castrot nem izgatja a nemzetközi időzóna egyezmény). Leszállás után - a már említett web-es útleírás emlékére - kiszakad belőlünk a "KVV!", amitől hangosan röhögve érkezünk az útlevél ellenőrzésre. Itt simán áthaladunk, majd jön a kézi poggyász ellenőrzés. A fotós cuccom kiegészítő tartozékai között egyből ki is figyelték a memória kártyák kiírására szolgáló mobil cd írót. (2020-as megjegyzés: ekkor még nem voltak elegendő tárhelyű és elérhető árú tárolók, ezért forradalmi ötlet volt ez a megoldás.) A vámosok szentül hitték, hogy ez egy dvd író, így komolyabb procedúra kezdődött, ami ékes spanyol-angol-magyar keverék nyelven folyt. Sajnos ők csak az első, míg mi a csak a másik két változatot beszéltük. Azon elmélkedetem, hogy vajon a dvd-vel esetleg a rendszerellenes propaganda terjesztését szolgálhatom-e? Fél óra után - midőn ők tápegység nélkül hiába próbálták bekapcsolni a kütyüt - gyakorlati előadást tartottam a digitális fényképezőm kivett memóriakártya íróba helyezéséről és az archiválás mibenlétéről... Teljesen hiába, de végül - kb. fél óra show után - vámnyilatkozat nélkül, egy legyintéssel elengedtek.
Közben Zolival pénzt is váltottunk, mert valaki azt írta a neten, hogy itt a legjobb. Ez nem lett igaz, de igazából nagy különbség nem volt sehol. Az 500 eurós címletet sokáig nézik, hiszen az ott kb. 2,5-3 évi átlagfizetés. Sőt a végén még Zoli útlevélszámát is ráírják a címletre. Ezen jót vigyorgunk: Zoli eurója bevonul a kubai nemzeti bankba :-).
A mosoly hamar lehervad az arcunkról, ugyanis néhány utastársunkkal egyetemben rájövünk, hogy a csomagjaink eközben nem érkeztek meg és nem is fognak. Még az sem vidít fel, hogy az az orosz pár is így járt, akik elénk furakodtak Amszterdamban és miattuk nem ültünk egymás mellett. A reklamációnál hamar rájövünk, hogy itt nem előny, hogy nem tudunk spanyolul többet, mint 4 mojitot kérni. Annyi azonban kiderül, hogy "no problem" és hogy ez "normal", és végül is "manana", azaz holnap. Ettől nem leszünk biztosabbak, hogy legalább holnap megjön a csomag, vagy hogy majd holnap kiderül, hogy mikor jön?
Legalább a transzfer megérkezett, igaz a kísérő az angolul előadott csomag ügyünket vagy meg sem értette, vagy tényleg megszokhatta... Kicsit lehangolva érkezünk a városba. Havanna külvárosa Petrát Kairóra emlékezteti, ami nem egy dicséret.
Nyomott hangulatban érkezünk a Hotel Sevilla-ba, ami gyönyörű, gyarmati időket idéző hangulatú. Petra lábát már feltörte a cipő, így ezzel együtt és a csomagjaink hiánya miatt is beesünk az első szállodai shopba, ahol váltó papucsot, nadrágot, inget vásárolunk, gondosan számlát kérve a biztosítónak. (Ami később teljesen feleslegesnek bizonyult, hiszen minden bőrönd Zoli nevére lett feladva, így az én magasabb összegű biztosításom semmit sem ért.)
Egyre lazábbak leszünk és amikor kiderül, hogy a szomszédos szoba (615.) Al Capone törzshelye volt és az egész szintet kibérelte anno a "csapatnak"... Már érezzük a feelinget: KVV!
A szobákból gyönyörű a kilátás a Pradora, a tengerre és a belvárosra, amelyet a lemenő nap fénye aranyra varázsol... Lenyűgözve állunk előtte.
Gyorsan átesünk a hallban lévő bárban az első mojitókon és iszonyú dögös kávét kapunk (az út hátralévő részén is így lesz; szerelmet kötöttünk a Cubitaval).
A titok állítólag a fermentálási technikán van, amiben ők a szivar miatt nagy királyok. Minden esetre a kávé kifejezetten csokoládé aromákkal bír, ki kell próbálnia mindenkinek: "cafe con lecche" formájában kedveltük leginkább.
Közben lemegy a nap, indulás a városba vacsorázni. Sikátorok, gyér világítás, mi bátrak, ők kedvesek.
Végül a nem túl távoli Plaza de la Catedral-on kötünk ki. Tipp-topp kivilágított, de most nem zsúfolt tér.
És ott áll a Szent Kristóf Székesegyház, a barokk csoda, a "kőbe komponált zene".
Az amerikai kontinens legöregebb katedrálisa, melynek építését a jezsuiták kezdték meg 1748-ban. Lenyűgöző kezdete havannai éjszakánknak.
A téren álló El Patio étterem lesz a választásunk, ahol hagyjuk magunkat a specialitásra rábeszélni: rántott-húsnyi languszta, grill garnéla és hal. Szerencse, hogy csak 2 adagot kérünk, salátával, rizzsel, így meg is bírjuk enni. A mojitok mellé megszólal a helyi zenekar, amitől is spontán szamba támad a téren, a helyiek kezdik ropni. Mi csak nézzük őket és "KVV!" :-). A számla kb. 80 cuc-ra rúg 4 főre.
Lassan 24 óra ébrenlét után a társaság megdől.
|
Fotógaléria: Havanna |
