2006.01.29., 2.nap: Havanna
Igazán jót aludtunk, de helyi idő szerint reggel 6-kor spontán ébredünk, hiszen otthon délelőtt 11 van. 7-kor még korom sötét van, mikor a belvárosi kakasok hangjára kiülök a 6. emeleti ablakunk elé útinaplót írni. Olyan filmszerű, múlt századi az egész.
Ébred a város, rácsodálkozok a belváros reggeli fényben fürdő romos palotáira és panel felhőkarcolóira. (Mint később megtudom, a '70-es években a szovjet és kelet-európai export miatt kifejezetten jól éltek, abból az időkből származnak a "modern" épületek.)
Az utcákon talán az esti bulikból térnek haza az 50 éves, csillogó amerikai autók... Megkapó látvány.
Reggeli a 9. emeleti balkonos báltermemben van. '20-as évek hangulata, csodás belső tér és állati panoráma tárul elénk. Itt még Sinatra is énekelt.
A menü tökéletes, élő latin gitárral kísérve, amit még nem tapasztaltunk sehol korábban... KVV!
Kezdődik a nap.
Hosszasan várjuk Zoli otthonról szervezett, kubai feleséggel megáldott magyarjának érkezését. Állítólag egy 50 éves cabrión járjuk körbe a várost. 2 óra késéssel (néhány mojitóval átvészelve) megérkezik egy Volkswagen bérautó, csak spanyolul beszélő sofőrrel. Így csöppet sem csalódottan elindulunk. Sofőrünk érezve ezt, hosszasan bíztat, hogy délre megérkezik kísérőnk is.
Átmegyünk a havannai öböl túloldalán álló és a régi kikötő bejáratát védő El Morro várba és a Cabanai Szent Károly - erődbe. Ez utóbbi amerika legnagyobb koloniál erődje és kevés benne a turista, mert a hivatalos utak mindenkit a várba visznek.
Pedig a leírások szerint is ez a szebb és érdekesebb. Valóban nagyon jó hangulatú hely és csodás panoráma tárul elénk, amit néha elront, hogy Zoli kifejezetten nem tudta még megemészteni az "átverést".
Így végül visszavitetjük magunkat a Capitolium elé, ahol elbúcsúzunk sofőrünktől és magán útba kezdünk.
A Capitolium méreteivel is lenyűgöző. 62 m magas kupolájával nagyobb, mint a washington-i, bár annak a mintájára építette az USA által támogatott Machado diktátor. 5000 ember munkája 3 év, 2 hónap és 20 nap alatt. Az épület belső kialakítása is csodálatos. A márvány oszlopcsarnokkal szemben áll a Köztáraság 17 m magas, és 44 tonna súlyú szobra, ami a világ 3. legnagyobb beltéri bronz alkotása.
Érdemes kísérővel végigjárni az elzárt termeket. (A belépő a 2004-es Lonely Planet szerit 0,75 USD, de 2006 januárban ez már 4 cuc/fő volt.)
Az 1. emeleti teraszon egy tökéletes bárt találunk, tökéletes kilátással és még tökéletesebb pincérrel. Koktélt rendelünk, én Daiqirit kérek. Az érkező pincér ezzel tér vissza először, majd kifogástalan angolsággal elnézést kér a hölgyektől, hogy először nekem szolgál fel, de ennek az italnak "személyisége" van, amit nem lehet várakoztatni :) KVV!
Jól csinálja, jó néhány koktélt iszunk meg itt (4 cuc/ital). Az út hátralévő részének ismeretében elmondhatom, itt készítik a legjobb Daiqiri-t, igaz a legdrágábban, de a magyar árnak mégis feléért.
Hangulatunk egyre oldottabb, a San Rafael (Boulevar) utcában sétálunk, ami a helyiek bevásárló utcája. Hamar összebarátkozunk egy angolul beszélő hölggyel, aki idegenforgalmi dolgozónak adja ki magát (lehet, hogy az volt) és mivel éhesek vagyunk rábeszéltetjük magunkat egy kiváló magán étteremre (ún. pallador). (Azt tudjuk, hogy a Castro-i rendszer első magánosítási lépése a magán taxi, étterem és vendégszobák engedélyezése. Ezzel javul a lakosok keresőképessége, de az értelmetlen korlátoktól virul a szürke-fekete business is. Ugyanis pl. a népszerű biciklis taxik nem vihetnek külföldit, pedig szívesen utazunk rajta. A magán étteremben csak 12 főt lehet leültetni, ami kevés. A marha hús és a languszta viszont állami monopolium, így azt vagy állami éttermekben, vagy feketén lehet enni. De azt egyébként mindenhol :) )
Kerítőnk is egy ilyen illegális dugi étterem visz, ahol mögöttünk lelakatolják az ajtót, de kívülről nappalinak néz ki. Mögötte van egy ablaktalan helység, ahol fullasztó füstben, de igen jót eszünk. Kísérőnket meghívva, a 3 adag rántott hús nagyságú languszta, rák, saláta és a "mórok és keresztények" néven futó fekete baba-rizs kombináció nem fogy el 5 főre. (szum: 75 cuc). Közben megtudjuk, hogy az alap élelmiszereket jegyre adják, ami alanyi jogon jár, de kb. 2 hétre elég. Tejet pl. csak a gyerekek és terhes anyák kapnak meghatározott ideig. A többit meg kell venni a havi 15 usd-ra rugó átlag keresetből. Kísérőnk azt is elmondja, hogy itt minden 3. ember rendőr, és nekik dupla fizetésük van. Ebéd után kísérőnk megkérdezi, hogy nem tudnák-e támogatni gyermeke tejvásárlását. Fel voltam készülve a kérdésre, de a reakciókból úgy tűnt a 10 cuc talán túl lőtt a szokásokon... Nekünk viszont hál'istennek csak 2 koktél ára.
Délután a Vieja negyedben folytatjuk - már teljesen otthonos - sétánkat. Zoli édességre vágyik és szerez egy sárga nyitott Chevrolet cabrio taxit, volga kormánnyal.
(10cuc) Irány a Lonely Planetből kiolvasott Coppelia fagyizó. Már messziről feltűnik a hangulatos park, és az azt körülvevő tömeg. Először fiatalok találka helyére gondolunk, de aztán leesik, hogy kb. 1500-an állnak sorba. Már-már feladjuk, de a tömeget vigyázó egyik rendőr segítőkészen elmutogatja, hogy ha ?csak? fagyira várunk, van egy másik bejárat is. Hamarosan lesik a különbség. Helyieknek 1 gombóc fagyi kb. 12 forint helyi pesoban és 3 óra sorban állás.
Nekünk lehet sorban állás nélkül 1 cuc-ért is venni egy gombóc fagyit, mintegy 25-szeres áron. A méz fagyi és az ananász-narancs minden esetre kiváló.
Estére eszünkbe jutnak csomagjaink és 6-9 óra között bőrönd váró izgulást folytatunk a Sevilla Hotel bárjában. 5 cuc-ért a világ legjobb tonhalas melegszendvicse és jó kis csirkés saláták vannak. Miközben Judit fél óránként a recepcióssal küzd - hátha spanyolul a bőröndök nyomára akadunk - addig számtalan Pina Colada fogy el. Végül este 10-re elfogy a türelmünk is, hiszen másnap indulnunk kell tovább. Taxit hívunk és elmagyarázzuk, hogy ezt most meg kell oldanunk. Carlos valahová siethet, mert a reptéren kézbe veszi az ügyet. Nincs "manana"!
Kiabál, magyaráz, vitatkozik, rohangál, előkeríti a bezárt MartinAir iroda vezetőjét is.
Végre épségben elkerülnek a bőröndjeink. A 40 cuc-os ár helyett 50-et adunk és a szálloda bárjában még megiszunk Carlossal egy kávét és mojitot. Érdekeseket mesélt. 15 éve még minden második turista "orosz testvér" volt, sokan tanultak Magyarországon is. Ismerik a történelmünket.
Meg is kérdezi, hogy milyen most nálunk? Érezzük, ő az a talpraesett réteg, aki profitálna egy piaci rendszerből.
Arra a kérdésre, hogy "Mi lesz Castro halála után" - viszont nem tudja a választ. Más sem tudta később, akármi is lehet, kivárnak...
